Amikor annyira fáj a szerettünk elvesztése hogy úgy érezzük, hogy belepusztulunk. Úgy érzed, hogy sosem lesz az életed már olyan mint régen. Mikor kiürült az életed és fásultság, élet untság uralkodik el Rajtad. A veszteségedet el kell gyászolni, a könnyeket el kell sírni, Tőle el kell búcsúzni. Álljon itt most az egyik Utazóm visszajelzése, aki fiatal felnőtt gyermekét veszítette el:
Egy mélységes fájdalommal érkeztem erre a terápiára – a 24 éves fiam elvesztése olyan veszteség, amelyet szavakkal szinte lehetetlen kifejezni. Nemcsak a fájdalmat akartam megérteni, hanem saját állapotomat is. Egy erős belső blokádot építettem magam köré, hogy elnyomjam az érzéseimet, mert úgy éreztem, csak így tudom elviselni a veszteséget. Nem akartam érezni. De ezzel együtt a megértést is elveszítettem: miért történt mindez, hogyan lehet ezzel a fájdalommal tovább élni – egészségesen, boldogan.
Úgy tűnt, ez lehetetlen vállalkozás. De a “Belső Utazás” során valami olyan történt, amiért végtelenül hálás vagyok. Egy rendkívül mély relaxált állapotba kerültem és csak utólag döbbentem rá, hogy nem egy, hanem négy órán keresztül tartott – és ebből három órával nem tudok elszámolni. Ez mutatja, milyen mélységbe jutottunk el.
A lelkem legmélyén találkoztam a fiammal. Átéltem az ölelését, éreztem a ragaszkodását. Újraéltem halálának minden pillanatát, az érzelmeit, a kötődését. És bár szinte lehetetlen elfogadni a döntését, mégis – valahol – megértettem. Ez pedig óriási segítség az elfogadás útján.
De ez az utazás nem csak róla szólt. Ez egy találkozás volt saját Magammal is. Megértettem a saját blokádom okát, és ez elindított bennem egy belső folyamatot. Ma már tudatosan szembe tudok nézni ezzel a belső akadállyal, de nem mondhatom, hogy minden megoldódott. A terápiát fájdalommal és – talán furcsán hangzik – haraggal zártam. De ez a harag nem másoknak szólt, hanem a saját problémáimnak, a saját elnyomott érzéseimnek. És ez valójában hatalmas segítség volt, mert rámutatott arra, hogy min kell tovább dolgoznom.
A blokádok felismerése az első lépés a gyógyulás felé. Jelenleg ebben az állapotban vagyok, és biztosan folytatni fogom ezt az utat. Amit most felszínre hozott ez az utazás, azt Anitával közösen szeretném feldolgozni, hogy megtaláljam a belső egyensúlyomat. Egyetlen célom van: boldog akarok lenni – a leírhatatlan fájdalom és hiány ellenére is.
Ma már örömmel nézem a fiam gyerekkori képeit, örömmel idézem fel a szép emlékeket. És még ha néha a nehezebb pillanatok is eszembe jutnak, most már valahogy racionálisabban tudok rájuk tekinteni. A fiam emléke mindig velem lesz – minden szépségével és minden fájdalmával együtt.
Végtelen hálával köszönöm ezt az élményt, Anita.